2020 első felének könyves megjelenései közt több írónő valóságos regényeit, önéletrajzi ihletésű köteteit is találjuk. Ebben a bejegyzésben pedig a három legőszintébb és legszókimondóbb köteteket mutatom be: lesz köztük ráktúlélő, pszichológus, aki maga is terápiára jár, de egy önmagát rossz feministának valló egyetemi professzor is. Egy azonban biztosan közös mindegyikükben, páratlan ambícióval rendelkeznek, és mind jelentős szerepet vállalnak a női egyenjogúságért folytatott harcban.

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla? (21. Század Kiadó, 2020)

Lori Gottlieb, az amerikai pszichológus legújabb kötetét a Goodreads közössége a legjobb tényirodalmi kötetek közé sorolta 2019-ben, hasonlóan mint A tanult lányt – amiről itt írtam bővebben – , ám azontúl, hogy Gottlieb bemutatja életét, klienseit, a mentálhigiéniás egészség megőrzésének fontosságára hívja fel a figyelmet.

Gottlieb saját klienseivel folytatott párbeszédét, a maguk történeteivel együtt nagyon részletesen mutatja be, ezek közé az ülések közé pedig beékelődik saját terapeutájával folytatott önismereti munkája is, melyet egy fájdalmas szakítás indít el az útján. Kifejezetten izgalmas, ahogy az első pár találkozó alkalmával pszichológus szemüvegen keresztül szemléli Gottlieb a terapeutáját, bár tegyük hozzá, hogy a kényszeres belemagyarázások bennem inkább okoskodásként hatottak az írónő részéről, ami a könyv elején nem tették őt szimpatikussá.

„– Van különbség a fájdalom és a szenvedés között – magyarázza Wendell. – Fog fájdalmat érezni, mindenki érez fájdalmat, de ennyire azért nem kell szenvednie. Arról nem dönthetünk, ér-e bennünket fájdalom, de arról igen, szenvedünk-e.”

A kötetben a gyász, elengedés, árulás, mélydepresszió vagy pusztán a változás ténye mind megtalálható, ezekről pedig nagyon személyesen ír Gottlieb, ily módon mindenképpen az erősségek közé sorolandó az, hogy az olvasó teljeskörű képet kap a hetente ismétlődő terápiás ülésekről. Gottlieb ad némi kapaszkodót azoknak is, akik nem biztosak abban, hogy egy pszichológus hogyan tudna segíteni nekik, elmagyarázza, hogy mi a terapeuta feladata; és rengeteg valós élethelyzetet mutat arra, hogy a változást nem önmagában a terapeuta hordozza, hanem azt mindenki maga hívja elő, a terapeuta abban segít, hogy a kliens mélyebben értse meg (és élje meg) azokat az akadályokat, amik miatt elakadt.

A könyvet kifejezetten ajánlom azoknak, akik ismerkednek a pszichológiával, kíváncsiak vagy éppen szkeptikusak a terápia hatékonyságát illetően, ízelítőképpen pedig Lori Gottlieb TED előadását ajánlom, ami könyvének esszenciáját is adja.

Szentesi Éva: A legfontosabbat utoljára hagytam (Libri Kiadó, 2020)

Az öt éve tünetmentes, rákedukációs aktivista és írónő, Szentesi Éva megjárta a poklot, miután méhnyakrákkal diagnosztizálták, s alig egy százaléknyi esélyt jósoltak neki az orvosok. Korábbi kötetei közül a Hamvaimból c. könyvben (Athenaeum, 2016) megdöbbentő részletességgel írt betegségéről és gyógyulásáról is, ezúttal viszont a lelki felépülés nehézségeiről is nyíltan beszél, egyfajta rehabilitációs munkaként pedig ezzel a kötettel maga mögött hagyja a betegségét.

„A fókuszt azonban sokszor nehéz áthelyezni a rosszról a jóra. Ha visszagondolsz arra, az iskolából melyik tanárra emlékszel élesebben, akkor először az ugrik majd be, aki kegyetlenkedett veled. A legnehezebb pedig önmagunkra figyelni, az igazán lényegesre koncentrálni. Én egy kicsit elfelejtettem magammal foglalkozni az elmúlt időszakban, most pedig ezt a munkát kezdem meg.”

A könyv minden egyes lapja – még a legkiszolgáltatottabbként ábrázolt pillanatok is –, sugározzák az írónő emberfeletti erejét, kitartását, sőt, szinte érezzük a halál szelét bőrünkön. Szentesi szerint a betegség leküzdése elsősorban rajtunk múlik, s összeszedte az elmúlt hétéves időszakból azokat a fogódzókat, amik őt átsegítették a betegségén, részletesen mutatja be az összes buktatót és a leghalványabb reménysugarakat is, elősegítve gyógyulását.

Az írónő nem csak saját tapasztalatait osztja meg, de kötete rákedukációs tartalomként is funkcionál, orvosi tényeket közöl, felhívja a figyelmet a rendszeres kontrollra, de azokhoz is szól, akik éppen a betegséggel küzdenek, így nem csak megelőzés céljából ad tanácsokat.

Megterhelő olvasmány, de az olvasó éppen azt kapja, amit ígértek neki, sőt, Szentesi lelki kitárulkozása igazán inspiráló, meglepő módon írói stílusa még ezen a tényirodalmi köteten is nyomot hagy, több mozzanat emlékeztetett a Kardos Margit disszidál (Athenauem, 2018) vagy a Pedig olyan szépen éltek (Libri Kiadó, 2019) könyveire is.

Roxane Gay: A rossz feminista (Athenaeum, 2020)

Az amerikai író és a Yale vendégprofesszora, Roxane Gay szókimondó stílusáról híresült el, nem csak írói kvalitásai, hanem oktatási módszertana szerint is. Az írónő ezúttal egy esszégyűjteményt publikált, melyben kifejti, hogy saját magát kvázi rossz feministának tartja, mivel bizonyos szempontok szerint éppen olyan életet él, ami ellen a feministák harcolnak. Az meglehetősen vicces, hogy példaként kliséket sorakoztat fel, minthogy nem hajlandó érdeklődést színlelni az autók működését illetően vagy hogy a rózsaszín a kedvenc színe.

Gay könyve ekképpen nehezen komolyan vehető, egyfajta naplóként funkcionál inkább, mint társadalomkritikai írások összességeként. Fiatalos lelkesedéssel hívja fel a figyelmet társadalmi problémákra, mint a nemek közti egyenlőtlenség vagy a bőrszín szerinti diszkrimináció, viszont éppen azt éreztem olvasás közben, hogy nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy rezonáljon saját generációjával, rengeteg popkulturális utalás jellemzi a kötetet: sorozatok, filmek, könyvek szereplőinek döntéseit elemzi, és olykor valóban szemfüles módon mutat rá megdöbbentő ellenmondásokra. De azért tegyük hozzá, hogy az utalások nagy része a magyar olvasók számára nem biztos, hogy sokat mond.

Az írónő modern környezetet teremt a feminizmus újratárgyalásának, és bár az volt a benyomásom, hogy a saját hangja sokkal erősebb volt a könyvben, mint a nők egyenjogúságáért vívott harc fontosságára való figyelemfelhívás, mégis, ha az olvasót érdekli, hogy a profitvadász hollywoodi kultúrtermékek miként ábrázolják a nőket, vagy a feketéket, akkor érdemes egy-egy esszét felcsapni az írótól.

„Ha nem kezdünk másként beszélgetni, mindannyian veszítünk. Nem látom tisztán, miként leszünk jobbá ezekkel a beszélgetésekkel, de abban biztos vagyok, hogy le kell győznünk a mélyen vaskalapos hozzáállásunkat és ellenkezésünket.”