Az Idaho hegyei közt hat másik testvérével nevelkedett Tara Westover memoárja nem csak a végtelen tudásszomj térnyerése miatt lenyűgöző olvasmány, hanem egyedülálló módon ütközteti az elmúlt 20 év emlékeinek különböző nézőpontjait, és több szemüvegen keresztül arra keresi a választ, hogy ki alakítja a valóságot, ki írja a történelmet. A tanult lány heteken át vezette a New York Times bestseller listáját, amit a magyar olvasók a Partvonal kiadásában olvashatnak először.

Tara Westover élete első 17 évében nem találkozott az oktatás intézményesült formájával, nem járt még orvosnál, és testvérein kívül nem találkozott kortársaival sem. Családja a mormon hitelvek szerint él, teljesen elzárkózva a külvilágtól, édesapja pedig a hamarosan bekövetkező világvégét vizionálja, bunkert épít, komplett élelmiszer raktárt hoz létre, illetve fegyvereket gyűjt az esetleges zavargásokra felkészülve. Még mielőtt azt gondolnánk, hogy egy újabb disztópikus sci-fi világa tárul elénk, az olvasót azonnal szembesíti a fülszöveg is, hogy itt bizony Tara megdöbbentő őszinteséggel a saját felnőtté válásának történetét tárja elénk, ráadásul a 2000-es évek elejétől kvázi napjainkig.

A hét testvér közül négyen a szüleiket segítve a hegyekben maradtak, édesapjuk roncstelepén dolgoztak, többnyire nehéz fizikai munkát végezve, anélkül, hogy akár egyetlen iskolai osztályt is kijártak volna; mialatt hárman végleg elhagyták az idahoi otthont, köztük Tara is, s mindhárman elérték a doktori fokozatot is az egyetemi pályafutásuk során. Tara-nak a mai napig nincsen érettségije, de kitörési vágyának és szüntelen könyvek iránti szeretetének köszönhetően éjszakákon át testvérei könyveiből sajátította el a trigonometriát és az algebrát, amerikai történelmet, míg először a helyi egyetemre nyert felvételt, majd a Cambridge-i egyetemen, illetve a Harvardon is tanult, később elnyerte a Gates ösztöndíjat is, majd PhD fokozatot szerzett.

Egy átlagos családban is ritka 3 PhD, pláne egy olyan zárt közegben, melyet Tara bemutat. A lány számára nagyon fontos, hogy úgy ábrázolja gyerekkorát, felnőtté válását, amely a legközelebb áll a valósághoz; így nemcsak saját szemszögéből, de testvérei emlékein keresztül idézi fel a családjában átélt lelki és fizikai abúzus részleteit. (Ezt egy olyan technikával oldja meg a könyvben az író, hogy a lábjegyzetekben olvashatjuk, ha valaki más egy új nézőpontot is behoz az adott történet kapcsán.) Nagy segítségére szolgál ebben naplója, amihez egy számomra kitörölhetetlen kép is társul, ugyanis a könyv egy meghatározó döntéseként értelmezem, ahogy Tara utólag átírja a naplóbejegyzéseit. Szembesül tehát bátyja, apja bántalmazásával, tényszerű leírást is ad az esetekről, majd hetekkel később utólagos felmentést ad nekik, hiszen az ő megküzdési stratégiája éppen ez a késleltetett racionalizálása a történteknek, majd a kényszerű magyarázatkeresés, miszerint megérdemelte az agresszív bánásmódot, minden családban előfordul az ilyen. Ebből a tudatállapotból pedig éppen akkor tud szabadulni, amikor a több nézőpont által kialakított valóságképekkel találkozik, azaz testvérei, szülei szemüvegén keresztül is látja magát… Édesanyjával folytatott beszélgetése igazán rámutat arra, hogy azok a valóságok léteznek, amikre az emberek emlékezni akarnak, vagy amiben hisznek:

– Ha veled beszélek – mondta -, olyan torznak látszik a te valóságod. Mintha olyan valakivel beszélgetnék, aki ott sem volt.

Egyetértettem vele. Én is pontosan ezt éreztem.

Számomra a könyv nem motivációs jellegű, nem a tanulásra buzdító önfejlesztő regény, vagy egy tipikusan női felemelkedés történet, amelynek sokan gondolják, hanem egy pusztán terápiás jelleggel írt életrajz, rengeteg önreflektív pillanattal, Tara felismeréseivel, mely segít kiszakítani őt egy szigorú szabályok szerint működő, hiten alapuló szektaszerű közegből, mely nem ismeri el Tara törekvéseit, sőt, azok, akik önszántukból döntenek a család elhagyása mellett, kivívják maguknak a legfőbb ellenségnek járó indulatos megjegyzéseket, Tarát az ördögtől valóként könyvelik el.

Bár szomorú, ahogy Tarát kiveti magából a családja, és rengeteg akadállyal kell szembesülnie már gyerekként is, illetve gyakorlatilag egyedül marad azokban a pillanatokban, amikor a legtöbb szülő büszke gondviseléssel tekint gyerekeire; mégis a filozófia és történelem ismeretek, melyeket elsajátít az egyetemen segítik őt a saját élményeinek feldolgozásában, a családjuk emlékezettörténetének feltárásában. Ez a felismerés emeli ki Tara életrajzát a hasonlóan hányatott sorsú irodalmi karakterek közül, s teszi mindezt úgy, hogy bebizonyítja, hogy a lelki és fizikai sérülések gyógyírja a tanulásba vetett hit, melynek táptalaja nincs, az a kitörési vágy és az átélt borzalmakon túl, belülről fakad.

Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, nemtől és kortól függetlenül, mert szélsőségesen ugyan, de azokat a traumákat dolgozza fel az író, melyek mindannyiunk életében, főleg a szülő-gyerek kapcsolatban meghatározóak, s bár a megküzdési stratégiák különbözhetnek, a saját történelmét mindenki magának írja, s úgy és aszerint, ahogyan ő emlékezni szeretne.