A ’60-as évek Budapestjét hozza el olvasói számára Bauer Barbara tizenharmadik regénye, melynek szereplői a múlt kérdéseire keresik a válaszokat. Az írónő ezúttal is történelemmel átszőtt, romantikus regénnyel rukkolt elő, A fényfestő kellemes tavaszi olvasmány, finom írásstílus és szépirodalmi jegyek teszik különleges élménnyé. A tavaszi megújulás szimbolikája szerint olyan könyveket ajánlok a közeljövőben, melyeknek témája az újrakezdés, a múlttal való szembenézés és a saját történetünk megtalálása.
Bauer Barbara tizennegyedik könyvéről, a 20. századi etyeki meséről korábban írtam a blogon, és azt hiszem bátran mondhatom, hogy azzal a könyvvel hamar belopta magát az írónő a szívembe. Ez nem volt másképp A fényfestő esetében sem, szinte pár óra alatt olvastam végig a megkapó történelmi regényt, egy hosszú séta után a Várkert Bazárban. Ez a helyszín pedig különösen fontos a regényben, úgy, mint az újjá épülő Erzsébet híd, a Vidám Park, vagy a Gellért Szálló.
A történet szerint a magyar származású Cecil LeBlanc, a második világháborút követően Párizsba kerül, magába szippantja a francia nyelvet, kultúrát és szokásokat, illetve festőként is hamar megmutatkozik tehetsége. Ám Cecil festményei által engedi magát közelebb saját múltjának feldolgozásához, útkereséséhez, hiszen olyan arctalan alakokat fest művészi ihlete hatására, melyek komoly gyerekkori traumákat hoznak felszínre, és emellett természetesen rengeteg megválaszolásra vágyó kérdést és megannyi titkot. Cecil segítője ezen az úton Endre, a fiatal hídépítő mérnök, aki azt gondolom, hogy a racionalitás mentén vezeti Cecilt, és megadja a választ a lány számára oly fontos kérdésre; miszerint hol húzódik a határ képzelet és valóság között.
„Talán könnyebb ítélkezni, mint megtalálni, miért is lehet köszönetet mondani. Talán egyszerűbb megélni a gyűlöletet, mint megtalálni, kit lehet szeretni. És miért. Reményvesztett időben hinni a jövőben talán a legnehezebb.”
A múlttal való szembenézés kapcsán a könyv lapjairól egyenesen sugárzik a remény, a magunkba vetett hit ereje, az élethez való ragaszkodás. Bauer Barbara a történelmi helyszíneket és tényeket nem szájbarágósan adagolja az olvasói számára, ehelyett egy viszonyt alakít ki a szereplői és a történelem között, a karaktereknek nemcsak helyszínt kölcsönözve, hanem felvértezi őket a korabeli gondolkodásból fakadó személyiségjegyekkel és hangulattal is. Szinte filmbeillő, ahogy például a Várkert Bazár Ifjúsági Parkjának megnyitójára kalauzol el minket az írónő, és bevezet olyan részletekbe is, minthogy az ízléstelen táncolás, a nem twistszámra történő twistelés kizárást von maga után. 😊
Szeretem azokat a történeteket, melyek több cselekményszálon futnak, és az olvasónak kell kitalálnia, hogy vajon hol érhetnek össze – a megérzéseink szerint bizonyára összekapcsolódó – szálak. Cecil és Endre története mellett az írónő feltárja elénk Cippóra és Gibbor gyerekkori és egyben álomszerű barátságát, illetve az otthonban élő Katalin némasági fogadalma is izgalomban tartja az olvasót, melyet hamarosan megszeg és ő is elmeséli saját történetét. Hozzáteszem, hogy utóbbi történetszálat remek időzítéssel vonja be a regénybe az írónő, egy igazán új lendületet és ritmust ad a könyvnek.
„Szülőföld. Mintha a test tudná, hol vonzza a föld leginkább. Valami misztikus erő. A születés és a halál, két biztos pont, amit azonban az ember nem maga választ.”
Bauer Barbara írása kapcsán az elegancia, a finomság jut először eszembe, illetve akárcsak A fekete rózsa kapcsán is, az írónő szentimentalizmusa is áthatja a lapokat, mégis ez a regény több mint egy romantikus történet. Egyszerre tanít a múlt tiszteletéről, traumafeldolgozásról, emberi kapcsolatokról és az egymásba vetett bizalomról is.
#allbymyshelf 