Kiszolgáltatottság és a Városi rókák

Ekkor:

Durica Katarina, a pozsonyi születésű írónő legfrissebb megjelenése korábbi sikerkönyvéhez, A rendes lányok csendben sírnak-hozmelyről korábban itt írtam a blogon hasonlóan egy-két nap alatt kiolvasható, letehetetlenül húsbavágó, valóságos regény, magányos és kiszolgáltatott nőkről, a honvágy és hontalanság mély érzéseit magában hordozó történet. Az írónő egy újabb nyomozati munkát, és egy újabb felfedésre szoruló rejtett világot tár elénk.

A Városi rókák az írónő korábbi könyvéhez hasonlóan három női karakter szemszögéből ismerhetünk meg különbözőképpen kiszolgáltatott sorsokat, melyekhez tucatnyi interjúsorozat és riporteri tapasztalata segítette a szerzőt. A könyv helyszíne a kevésbé idealizált Brüsszel, illetve a szlovák község, Gömör. Előbbi az eurokraták fővárosaként a diplomácia bölcsője, a kulturális sokszínűség jelképe, mégis a magányos nők városaként hivatkozik rá a könyv: bemutatva a hazájukat maguk mögött hagyó, új munkához jutó diplomata férfiak és otthoni karrierjüknek búcsút mondó feleségeik beilleszkedését, kapcsolatuk dinamikájának átalakulását. A könyv egyik karaktere, a diplomatafeleség, Klára éppen azzal küzd, hogy újra kitalálja saját magát és férje és két gyerekük számára biztosítson hátországot, ám hamar egyértelművé válik, hogy kapcsolatukban már nem egyenlő felek férjével, s bár látszólag mindenük megvan, ez az elbillent egyensúly mételyezi a nő mindennapjait, komoly karrierpálya helyett kénytelen francia nyelvtanfolyammal és lakberendező kurzusokkal önmegvalósítani.

Durica Katarina, a szerző
Forrás: Heti Válasz (Szabó Balázs)

Ezzel szemben a gömöri történetszálon látszólag a Maslow-piramis alacsonyabb szintjén jelennek meg a problémák a két testvér, Timi és Andrea narrációján keresztül. A relatív szegénységben nevelkedő falusi lányok, bár otthonukhoz kötődnek, helyváltoztatásra kényszerülnek: Andrea kisfia minőségi életének biztosítása érdekében előbb Budapestre költözik, majd éppen Brüsszelben próbál szerencsét házvezetőnőként, havi fizetését pedig Gömörön maradt szüleinek és fiának küldi. Timi alig tizennyolc évesen ismerkedik meg egy jóval idősebb, a falutól teljesen idegen, látszólag luxusban élő férfival, akihez naivan egyre közelebb kerül annak reményében, hogy az majd kiszakítja őt a szegénységből.

Mindhárom karakter kényszerhelyzetbe kerül, ki egzisztenciálisan súlyosabb, ki pedig lelkileg kiszolgáltatottabb körülmények áldozata. Az írónő komolyan foglalkozik a prostitúció kérdésével, míg korábbi könyve a dunaszerdahelyi maffiahelyzetet dolgozta fel, mindenféle köntörfalazás nélkül, úgy most a mélyszegénységből felszabadított ártatlan fiatal lányok útját mutatja be a brüsszeli luxushotelek szobájáig. A könyv címének analógiáját azok a rókák adják, akik saját élőhelyük elhagyására szorulnak, élelem keresés céljából gyakran a vonatsínek mentén a városig is elmerészkednek, ahol elkóborolnak, eltévednek.

Kellenek az ehhez hasonló történetek, igenis fontos, hogy ne fordítsuk el a fejünket, ha a normálistól eltérő jelenségekkel, emberekkel találkozunk. A Városi rókák egy olyan rejtett világot mutat meg, ami egyáltalán nem illik az európai értékek alfája és omegájaként emlegetett Brüsszel miliőjébe, mégis elgondolkodtató, hogy ez a rendszer termeli ki azt a kiszolgáló személyzetet, mely főleg kelet-európai és közel-keleti bevándorlókból áll, s a legtöbb esetben kiszolgáltatottak, a hatalom rabszolgaként használja ki őket, a legszervezettebb és legrendezettebb körülmények közt. Emellett a könyv vidéki és városi, gyermek és szülő, de talán a legfontosabb, nő és nő közti párbeszédre is buzdít. Az azonnali ítélkezés, „nem akarok beleszólni, de” típusú mondatok mind áldozathibáztatóak lehetnek, és éppen azt a célt szolgálják, hogy ne vegyünk tudomást a körülöttünk élők kihasználásáról, kizsákmányolásáról.

„A nőknek nem abban kellene versenyezniük, hogy kinek a nehezebb. Nem azzal kell foglalkozniuk, hogy egymást lekörözzük a mártírversenyben. (…) Néha csak le kellene ülnünk, a másik kezébe nyomni egy forró teát vagy egy pohár bort, és hagyni, hogy mondja, hogy felszínre kerüljön a sok elfojtott mondat és érzés.”

Azt gondolom, hogy öröm, hogy ez a könyv eljutott hozzám és mélyebben el tudok kezdeni foglalkozni a témával, de már csak remélni tudom, hogy olyan emberek is olvassák majd, akik előítélettel élik mindennapjaikat és gyakran bélyegzik meg embertársaikat az empátia ismerete nélkül.

„Éveknek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, az emberek általában nem gondolnak semmit. Vagyis nem azért bámulnak, mert ismerős vagyok nekik, hanem mert a másik irányból süt a nap, vagy az jár a fejükben, hogy éhesek és enniük kell, fáradtak vagy épp WC-re kell menniük. Ezzel a felismeréssel egyszerűbb lett az élet. Hogy senki nem gondol rólam semmit.”

Az írónő nagyon bátran, saját kiadót is alapított, a könyv már a Piros Hó Kiadó első megjelent kötete, melyet az írónő hivatalos honlapján is meg tudtok rendelni. Azt hiszem, ha csak egy könyvet olvastok társadalmi érzékenyítés témában, az mindenképpen ez legyen, támogassátok az ehhez hasonló szókimondó írások megjelenését!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s