Nem tudok elég hálás lenni azért, amiért rám talált a spanyol tényfeltáró újságíró Antonio Iturbe regénye, Az auschwitzi könyvtáros. Az alapvetően tényeken alapuló, mégis fikciós elemekkel is operáló regény a jelenleg 91 éves cseh Dita Krauss történetét meséli el, aki túlélte a lehetetlent, ebben pedig a világ talán legkisebb könyvtára volt segítségére. Egzisztenciális kérdések, az olvasás sorsdöntő szerepe a mentális egészség megőrzésében, és a sokkoló körülmények elkerülhetetlen ábrázolása mind jelen van az Alexandra Kiadó legfrissebb, mindössze néhány héttel ezelőtti megjelenésében.

Iturbe megosztja olvasóival harmadik regényének keletkezési körülményeit, miszerint az auschwitzi emlékhelynél tett látogatása és a Krauss házaspár – mindketten túlélők – emlékiratai jelentették a legfontosabb motivációt Dita Krauss történetének megírására. A lány 1944-ben, amikor a prágai Terezín gettóból elhurcolják szüleivel együtt, mindössze tizennégy éves volt. Auschwitzba érve a családnak fogalma sincs, hogy pontosan milyen céllal küldték őket oda, napjaikat a teljes bizonytalanság és kilátástalanság jellemzi, ráadásul nem egy szokványos barakkban találják magukat: egy olyan „családi barakk” lakói, melyet a nácik a nemzetközi szervezetek esetleges látogatásától való félelemből, a látszat kedvéért tartanak fenn. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bánásmód vagy az ellátás különb lenne a többi barakkétól, de a „családi barakk”-ban a gyerekek számára iskolát szerveznek az idősebbek, sőt, a foglyok rendszeresen színdarabokat adnak elő a náci tiszteknek.

Hamar kibontakozik Dita könyvek iránti szeretete, melyet gyerekkori emlékképei idéznek elő, s bátor, tettrekész attitűdje által megbízzák a fogvatartottak, hogy a táborban, a korábbi áldozatok bőröndjében talált néhány könyvet tartsa magánál és szervezze meg saját kis könyvtárát. A történelem során bebizonyosodott, hogy az autoriter hatalmat gyakorló társadalmak mind hasonlítanak abban, ahogy az olvasást az ellenállás jeleként értelmezik, a könyvek birtoklását ideológiai alapon szigorúan tiltják, nem érdekük az, hogy az elnyomott tömegek megtanuljanak gondolkodni, kérdéseket feltenni.

Az író remekül reprezentálja az olvasás erejével a mentális jólét megőrzésének fontosságát egy embertelen környezetben. Dita eltökéltsége a kultúra éltetése iránt megegyezik saját túlélési ösztönének rendíthetetlenségével, a lány gondolatban többször elszökik a táborból A Varázshegy, Švejk vagy a Monte Cristo grófja által teremtett közegbe, a főhősök pedig kifogyhatatlan erőt és biztos alapokon nyugvó értékrend elsajátítására ösztönzik.

„Ezen az éjszakán élte át először a felfedezés örömittas izgalmát. Ekkor ébredt rá először, hogy bármilyen akadályokat is gördítenek elé a világ Reichjai, mindegyiket át tudja ugrani, és ehhez nincs szüksége másra, csak egy könyvre, amiben elmerülhet.”

A könyv nem csak történetközpontú, hanem jó pár egzisztenciális kérdéseket feszegető dialógus is megbújik benne, javarészt Dita nyughatatlan kíváncsiságából fakadóan például megkérdőjelezi Istent, a háborút, de az erejét vesztett, túlélés iránt közömbössé váló foglyok mentális tűrőképességét is. A nyolc darab papír alapú könyvnek rejtekhelyet talál, de mindig hord magánál is egy-egy könyvet a ruhája alatt, sőt, élő könyveket is bevon az iskolai foglalkozások keretei közé: azon foglyoknak, akik a tábor előtti életükben többször olvastak egy könyvet, lehetőséget biztosít arra, hogy társaikkal is megosszák az élményt, így további hat darab élő könyv is megtalálható kicsi, de annál jelentősebb könyvtárának kínálatában.

Bár a fentiekben éppen a valós eseményeken alapuló cselekményszálat emeltem ki, az író fikciós elemeket is használt a regényírás során. Meggyőződésem, hogy mindezt azért teszi, hogy szélesebb olvasóréteget érjen el regényével, így szerelmi szállal, többszörös szökési kísérletekkel, és gyásszal is vegyíti Dita emlékeit. Mindez persze nem von le a könyv nagyszerűségéből, sőt, egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott egyik szál vagy szereplő ábrázolása sem. Több könyv is született már a témában, gyakorlatilag egy irodalmi műfajjá nőtte már ki magát a túlélők szörnyű beszámolóiról készült megannyi regény, biográfia, mégis Iturbe írása tud újat mutatni, másra fókuszál, behozza az olvasás, a kultúra lélekemelő hatását, beszél a túlélők mentális helyzetéről és útmutatást ad arra, hogy az elnyomottak hogyan tudnak saját magukra figyelni a legembertelenebb körülmények között is.

„A megsemmisítőtáborban a könyvek nem gyógyítják a betegeket; nem használhatóak fegyverként a gyilkosok ellen; nem csillapítják az éhséget és a szomjúságot. Ez igaz. A kultúra nem szükséges a túléléshez – ahhoz kenyérre és vízre van szükség. De az is igaz, hogy ha van elég kenyere és vize, életben marad az ember; ha viszont csak ez van, meghal az emberiesség. Ha az emberi lényeket nem indítja meg mélyen a szépség; ha nem tudnak kérdéseket feltenni maguknak, és felismerni tudásuk korlátait – akkor férfiak és nők lehetnek ugyan, de nem valódi személyiségek: egyetlen lényeges vonásuk sincs, amit megkülönböztetné őket egy lazactól, egy zebrától vagy egy pézsmatuloktól.”

Ajánlom mindazoknak, akik egy felemelő történetet olvasnának egy mindig kíváncsi író tollából, és ezúttal a túlélési vágy pszichológiai meghatározottságának szempontjából tekintenének a történelem egy sötét fejezetére.