A pozsonyi születésű író, újságíró Durica Katarina azokat a történeteket kedveli, melyekben erős női karaktereket beszélhet el, saját bevallása szerint pedig nem kell elmenni a világvégére írói inspirációért, az igaz és sorsdöntő történetek itt vannak köztünk. Harmadik regénye a ’90-es évek csallóközi maffiauralmát dolgozza fel, A rendes lányok csendben sírnak a Libri Kiadó gondozásában jelent meg. Az írónőt a mai napig keresik fel bántalmazó kapcsolatban élő nők, egy közösség hangjává vált történetmesélése. A túlélők titkait tárja elénk ebben a sokkoló könyvben.

Az írónő maga is a csallóközi térségben élt a ’80-as, ’90-es években, így borítékolható a hiteles atmoszféra teremtés. Három női elbeszélőn keresztül – akik egyébként ugyanabban a nyolcemeletes panelházban laknak – vezet be minket a dunaszerdahelyi maffia által rettegésben tartott város mindennapjaiba, érzékenyen mutat rá a Pápay-klán szervezett bűntetteire is, mint a védelmi pénzbeszedés, csoportos nemi erőszak, gyilkosság, vagy éppen kiskorúak veszélyeztetése, bántalmazása. A maffia által kiszemelt új áldozatok gyakran nem a zsarolások címzettjei, azok lányai, feleségeik voltak veszélyben, de kisiskolás fiúkat is kényszerítettek arra, hogy indítsák be az autójukat, ha esetleg a rivális bűnszervezet indításra aktiválódó bombát rejtett el a kocsiban.

Durica Katarina népszerű TED előadásában beszél arról, hogy évekig végzett feltáró munkát a térségben, ahol a mai napig élnek rokonai, ismerősei is. Úgy érzi, hogy az ő ügye otthon van, nem kell egzotikus helyre utaznia, hogy hiteles és erős történetet osszon meg olvasóival. A könyv női karakterei valódi elbeszélők, túlélők, közös bennük, hogy közel húsz év távlatából először beszélnek az őket ért traumákról. A trauma viszont átitat mindent, nincs olyan gesztus vagy érintés, amiben ne manifesztálódna az évekkel ezelőtti bántalmazás, sőt, az írónő is észrevette magán, hogy sokkal türelmetlenebb és idegesebb, amikor az interjúalanyaival beszél. Ennek ellenére a mai napig rengeteg bántalmazott tekint rá egy közösség hangjaként, akinek odasúghatják titkaikat, felszabadítva saját magukat.

Az írónő beszámolója szerint a túlélők sorsa máshogy alakult volna, ha beszélnek az őket ért traumáról, és nem csendben tűrik el a következményeket. Feltárta többek közt azt is, hogy az áldozatok többsége közeli barátságot is ápolt egymással, de nem tudtak arról, hogy legjobb barátjuk is éppen csoportos nemi erőszak áldozatává vált. Durica interjúzott a maffia embereivel is, akik váltig állították, hogy nem vettek részt kínzásokban, később mégis szembesítenie kellett őket, hogy a nemi erőszak is bántalmazás, a legtöbben ezt mégsem látták be, nem nagy ügyként tekintenek rá.

A regény a témaválasztás miatt is sokkoló, de számomra a legvalóságosabb mégis az, ahogyan még az érintettek is elfordítják a fejüket a tragikus események láttán, a rendőrség nem intézkedik, a szülők még ha elővigyázatosak is, nem lépnek fel közösségileg, megszokják a terrort.

A rendes lányok csendben sírnak grandiózus előrelépés a nők elleni bántalmazásról folytatott diskurzus megnyitásában, az elnyomás és kiszolgáltatottság áldozatainak hangjának megismerésében. A könyv rendkívül jól adja vissza a ’90-es évek hangulatát, a magyarok helyzetét a határontúli településen, és sajnos a hárítás mechanizmusát is mesterien érzékelteti a három elbeszélőn keresztül. Nem könnyű olvasmány, és úgysem azok olvassák majd, akik elnyomóként megérthetik, hogy milyen terhet cipel egy áldozat egy életen át. Ez az áldozatok könyve, róluk írták és elsősorban nekik is szól, így tudnak erőt meríteni belőle.