A Kék sorsjegy című kötet a 32 éves, dél-walesi Sophie Mackintosh második nagyregénye, fülszövege alapján pedig felkavaró disztópiát ígér. Orwell 1984-e óta rajongok a műfajért, s be kell, hogy valljam, Margaret Atwood könyvei óta nem vettem a kezembe olyan magával ragadó, elgondolkodtató történetet, mint a Kék sorsjegy. Az Athenauem kiadó gondozásában olvashatják a magyar olvasók a friss megjelenést.

A kötet egy monológ, az eseményeket Calla (görögül azt jelenti, hogy szép) szemszögéből látjuk, nem ismerjük sem a kort, sem a helyszínt, de a társadalomról is csekély információnk van, ahol játszódik a történet. A cselekmény legfontosabb momentuma az – gyakorlatilag az egyetlen szigorú szabály, amely szervezett formákat ölt a disztópikus társadalomban, – hogy minden kamaszlánynak jelentkeznie kell a lottózóban. Itt dől el ugyanis, hogy milyen élet vár az egyes lányokra: amennyiben fehér sorsjegyet húz, úgy jogosult arra, hogy gyereket szüljön, ha kék sorsjegyet húz, akkor független életet élhet, viszont nem lehet családja. A jegyet életük végéig viselik a lányok magukon, egy medál formájában, a regény főszereplője kék sorsjegyet húz.

Calla repetitív munkát végez, egy vegyi laborban dolgozik, és rendszeresen találkozik orvosával Dr. A-val, aki az egyetlen olyan szereplő a regényben, aki a hatalom kényszerítő erejét testesíti meg. A főszereplő nem tud beletörődni a sorsába, így annak reményében, hogy végre saját kezébe veszi annak alakulását, feladja korábbi kék sorsjegyes életét, és szeretne anyává válni. Az elbeszélésmód rendezetlen, szinte tudatosan vár a szerkesztésre, Calla robotszerűen gondolkodik és hoz döntéseket, élesen látja az eseményeket, egyfajta klinikai ridegség, mégis higgadtság jellemzi. A kék szín éppen ezeket az érzéseket közvetíti, az angol borító világa égszínkék, a magyar borító pedig zöldeskék, utalva a klinikai, steril környezetre. Az atmoszféra mesterkélt, bár továbbra sem tudunk sokat a környezetről, gépiesnek tűnik benne minden, amit Calla elbeszél.

„Vakított a kora reggeli verőfény. A tükörből láttam, hogy máris rajzanak a lakásomba, az otthonba, amely az enyém volt, csakis az enyém, ahol napjaim fogytáig élnem kellett volna. Senki nem rohant utánam. Kifordultam az útra, és perceken belül messze jártam, ennyire könnyű volt száműzetni, könnyű távozni is, elhagyatni is.”

Annak ellenére, hogy Calla nem feltétlenül szerethető karakter – az író tesz róla, hogy ne lehessen könnyen azonosulni vele –, szabadon kíván dönteni testéről és vágyairól, nőiségről és anyaságról, és bár többen a feminista irányzat fontos alapköveit látják Calla tetteiben, én azt gondolom, hogy alapvető emberi jogokról beszélünk inkább. Calla egész egyszerűen ráismer emberi mivoltára, realizálja vágyait, érzéseit, ki akar törni a burokból.

„A vágyakozás nagy hatalmú bűbáj, dr. A. megmondta. Próbáljon másra vágyakozni és majd meglátja, milyen szélsebesen átprogramozza a vágyakozását a beteljesülés.”

„Igazán szeretni megaláztatás, mondta nekem Marisol egyik reggel. Bármit megteszel a gyerekedért, és vedd úgy, hogy tényleg bármit. Rosszabbat is, mint amire valaha gondoltál.”

A Kék sorsjegy rendhagyó olvasmány, mind a történet szempontjából, mind szerkezetét tekintve, de ha a fentiek tudatában kerül az olvasó kezébe, akkor nem fog csalódni. Nehéz prózaként tekinteni a kötetre, inkább költői képek és elharapott dialógusok sorozata a könyv, egy kiábrándító jövőképet festve. Plusz pont a kiadónak, amiért ennyire gyorsan reagáltak a brit megjelenésre, Amerikában például alig egy hónapja jelent meg a könyv.