A Kossuth Kiadó legfrissebb megjelenése a náci megszállás alá kerülő Franciaországban játszódik, a történet fontos színhelyévé válik a Loire-völgyi Le Chambon-sur-Lignon is, az a falu, mely több mint ötezer zsidó menekültet fogadott be, és rejtegetett a Gestapo elől. Escobar két gyerek nézőpontjából mutatja be a bujkálás nehéz és zaklatott napjait, heteit, miközben egyaránt szól könyve barátságról és árulásról, de ami a legfontosabb, a gyermeki tisztaságról a háború éveiben, amikor a gonosz ott áll a küszöbön, és nem ismert kegyelmet.

A spanyol író és történész, Mario Escobar második magyarul megjelent regénye, mely A sárga csillag gyermekei címet viseli, ezúttal is valós eseményeken alapul, bár szereplői az írói képzelet szüleménye. A történet egy fiatal zsidó testvérpár, Jakob és Moses szökésével kezdődik, a gyakori náci razziákat elszenvedő Párizsból, azzal a céllal, hogy megkeressék szüleiket, akik korábban éppen azért hagyták a gyerekeket maguk mögött a francia fővárosban a nagynénjüknél, hogy biztonságban tartsák őket. Sajnos a ’42-es francia megszállással azonban kilátástalan a fiúk helyzete, azonnal menekülni kezdenek délre, annak reményében, hogy megtalálják réglátott szüleiket.

Paradox módon a könyv erőssége hagy egyfajta hiányérzetet is maga után, a II. világháború legborzalmasabb eseményeit egy 13 és egy 8 éves fiú szemével láttatja az író. Érdekes látni, ahogy a gyermeki naivitásuk az események előrehaladásával folyamatosan alábbhagy, mégis az író több meseszerű cselekményszállal dolgozik, ami alapvetően csak akkor érheti meglepetésként az olvasót, ha nem tényirodalmat vár. Az író saját bevallása szerint is nosztalgiaélményt kíván adni olvasóinak, visszanyúl a gyerekkorba, a gyermeki ártatlansággal operál egy olyan érában, ahol tudatos szervezéssel gyűjti be a zsidó menekülteket a Gestapo. Escobar tanítani szeretne, a felnőttek bölcsességét a történet több pontján is belefűzi a dialógusokba:

„Mikor az ember fiatal, teljes szívéből azt kívánja, hogy egy jobb világot építhessen föl, hogy véget vethessen az igazságtalanságnak és az egyenlőtlenségnek, aztán a végén mindig megelégszünk a puszta túléléssel.”

Escobar elismeri, hogy bár Jakob és Moses kitalált karakterek, rengeteg gyereket szakított el szüleiktől a megszállás alatti zsidóüldözés, így szereplői valós személyeket jelenítenek meg, a helyszínek is mind történelmileg is relevánsak. Le Chambon-sur-Lignon-ban 1942-ben ugyanannyian laktak, ahány zsidó menekültet befogadtak, senkit sem utasítottak vissza, gyerekeik együtt játszottak a bujkálni kényszerülő zsidó gyerekkel, sőt, azon ellenőrzések során, amikor a németek fiataljaik számára átnevelőtábort szerettek volna szervezni a faluba, minden lakos összetartott és meggyőzően állították, hogy nem tartják számon azt, hogy melyik gyerek zsidó és melyik nem. A lakosok folyamatos ellátást és menedéket biztosítottak a rászorulóknak, az egykori amerikai elnök, Barack Obama így emlékszik rájuk 2009-es beszédében:

„… De csak évtizedekkel később beszéltek arról, amit tettek – és még akkor is csak vonakodva. A mentésről szóló könyv szerzője úgy érezte, hogy az általa megszólaltatottakat meghökkentette az érdeklődés. – Miért nevez bennünket jóknak? – mondták. – Mi csak azt tettük, amit tennünk kellett.”

A könyvet nyugodt szívvel ajánlanám fiatal iskolásoknak, mivel a témában több nyersebb, valóságosabb, kiábrándítóbb olvasmány is született már, ami nem feltétlenül való a kezükbe.  Ez a történet reménytelibb, nem tartalmaz explicit módon erőszakot, talán leginkább Anne Frank naplójához tudnám hasonlítani A sárga csillag gyermekeit, amellyel éppen kisiskolás koromban találkoztam először és az egyik legmeghatározóbb könyvélményemmé vált, és itt írtam róla korábban.