A 34 nyelvre fordított, összesen több mint 40 millió eladott példánnyal és 26 regénnyel büszkélkedő Long Island-i írónő, Jodi Picoult szívbemarkoló történeteiben gyakran felelevenít vitatott, ellentmondásos témákat, melyek ritkán a társadalmi diskurzus részei. Tizenkilenc perc című regényével sincs ez másképpen, mely iskolai zaklatásból eszkalálódik tantermi lövöldözéssé. A regényt, mely megjelenésekor a New York Times Bestseller listájának első helyén debütált, az Athenaeum Kiadó gondozásában, új borítóval olvashatjuk.

Jodi Picoult népszerűsége évek óta töretlen, a Princetoni Egyetem – ahol az írónő angol irodalomból szerezte diplomáját –, a világ tíz legbefolyásosabb embere közé választotta, Michelle Obama és Jeff Bezos mellett, saját végzettjeiket figyelembe véve. A könyv olvasása közben sokat gondolkoztam azon, hogy mi az írónő titka, hogyan tudja egy kisváros összes karakterével megismertetni az olvasóját, anélkül, hogy a történet szempontjából feleslegesnek éreznénk azt. A Tizenkilenc perc esetében egy látszólag eseménytelen amerikai kisvárosba kalauzol el minket az írónő, és már az első lapokon felfedi Petert, a 17 éves kamaszfiút, akit társai elkezdenek piszkálni, majd a csúfolások mindennapossá válnak. A zaklatás pedig megteszi a hatását, Peter bosszút áll a bántalmazóin, fegyvert ragad és ámokfutásba kezd.

Az írónő legsikeresebb regénye nagyon aktuális témákat feszeget, ami nem merül ki az iskolai lövöldözésben, hiszen az a könyv első pár oldalát teszi ki. Picoult végigvezeti az olvasót a Peter ügyét feldolgozó jogi procedúrán át, ami a történet legizgalmasabb részét képezi.  Megismerhetjük a fiú családi hátterét és korábbi iskolai élményeit is, mely által az írónő sok társadalmi és pszichológiai problémát is feszeget, a középiskolák egyik meghatározó közösségi abúzus formájával is megismertet, a bullying jelenségével, ami gyakorlatilag a megfélemlítéssel, szélsőséges esetben pedig a terrorizálással egyenlő.

Picoult bravúros elbeszéléstechnikája lehetővé teszi, hogy mind az áldozatok, mind a bántalmazó – de talán a regény sikerét leginkább meghatározóan –, Peter szülei nézőpontját is megismerteti az olvasóval. Bár sokszor olvastam úgy a Petert ért rengeteg verbális vagy konkrét fizikai erőszak élményét, mint ami racionális magyarázatot ad Peter tragikus kimenetelű bosszújának, arra jöttem rá, hogy talán pont azért hagy Picoult annyi ellentmondást a könyveiben, hogy ne legyen fekete vagy fehér egy-egy karakter megítélése az olvasó számára. Megdöbbentő módon a lövöldözés maga nem a legsokkolóbb vagy legmegterhelőbb része a könyvnek, sokkal súlyosabb az, ahogyan a feje tetejére állítja az eseményeket a kisváros majdhogynem összes háztartásában, sivár kilátástalansággal övezve a terror utáni napokat.

Az írónő könyveire több kritikus is bűnös élvezetként tekint, köteteinek irodalmi értéke vitatott, és nem is érdemes nagy bölcsességeket sem várni a regényeitől, mégis olyan stílusa van, ami nagyon könnyen megkülönbözteti más íróktól: képes valós problémákat konceptualizálni a fikció által, és mindig megtalálja a módját, hogy azt emberi sorsokon keresztül tegye. Elképzelhető, hogy a túláradó empatikus érzések munkálkodnak bennem, amikor azon kapom magam, hogy Picoult szimpatikussá teszi a történet szempontjából elsősorban a többi szereplőre káros karaktereket is, így ezt is mindenképp a sikere titkának könyvelem. Kevés szerző tudja ténylegesen bemutatni a rossz karakterek motivációit és hitelessé tenni őket.

„Az igazi teljesítmény azonban az, ha az ember jót és szeretnivalót talál egy olyan emberben, akit a világ utál és kiközösít.”

A Tizenkilenc percet elsősorban sorozatfüggőknek ajánlom, akik nehezen veszik rá magukat az olvasásra, mivel a regény felépítése nagyon hasonlít egy kvázi epizódszerű felépítéshez, ahol lassan bontakozik ki egy szereplő saját világa, de az merőben megrendíti a komplett, addig ismert és elfogadott világképet.