A kortárs olasz irodalom népszerű írónője, a 83 éves Dacia Maraini ezúttal novelláskötet formájában mutatja be a nőkkel szembeni hatalommal való visszaélést. A 8 novella egyenként is elég eseménydús, mind letaglózó történetet mesélnek el, főszereplői pedig azok a lányok, nők, édesanyák, feleségek, akik áldozatai egy abuzív párkapcsolatnak, egy előre kitervelt vagy éppen impulzív gyilkosságnak, támadásnak, de mindig védtelen elszenvedői a bántalmazó agressziójának. A Jaffa kiadó gondozásában olvashatjuk a megdöbbentő és sajnos valóságosnak ható novellákat.

Maraini missziója a női egyenjogúságért folytatott harc, különös tekintettel a tradicionális nemi szerepek elhagyása és annak megreformálása. Maraini feltárja az áldozatok legmélyebb érzelmeit, anélkül, hogy hosszú monológokat vagy felesleges háttértörténeteket adna a karaktereknek, a fókusz kizárólag az erőszakon van, és annak fizikai és mentális hatásain. Annak ellenére, hogy az írónő abban az értelemben tartja magát feministának, hogy kiáll a nőkért, és nem rejti véka alá egyenjogúsági törekvéseit, több kritikus kimondottan feminista irodalomként tekint a munkájára.

A Rabolt szerelem című novelláskötetét is éppen a nők elnyomásából fakadó és megalázó áldozathibáztatás hívta életre. Gyakori témái közé tartozik a nők tárgyiasítása, illetve a fizikai és lelki bántalmazás is. Az írónő több sorstörténetet is megmutat az olvasóknak, az első novella például a rendszeresen sürgősségi ellátást igénylő fizikailag bántalmazott Marina történetét meséli el, de megismerhetjük a csoportos erőszak áldozatává vált 13 éves Francescát vagy az apja által istenített, gyerekmodellé avanzsált kis Velencét, de találkozunk a naiv Georgiával is, aki annak reményében, hogy utoléri vonatját, beül egy látszólag barátságos vadidegen mellé.

Az egymástól független történetek női főszereplőit mindenképp összeköti a kilátástalanság érzése, önmaguk hibáztatása, illetve a hol gyorsabb, hol lassabb cselekménysorozat tragikus végkifejletté konvergálása. Az írónő nyers stílusa, egyszerű nyelvezete lecsupaszítva tárja olvasói felé a rideg valóságot, és a hatalmas, idegtépő ellentmondást áldozat és bántalmazó között. A legtöbb esetben szeretetkapcsolaton belüli erőszak áldozatairól olvashatunk, ahol a bántalmazott magányosan küzd a bántalmazóval, gyakran racionalizálva az ellene elkövetett erőszakot, ily módon pedig kevés ügy kerül lezárásra, nincs végső feloldozás a novellákban.

„Miután egy teljes hónapig elmaradt, azt hittem, nem látom többet. Bizonyos értelemben úgy éreztem, felszabadultam, bár a szerelmes nő vigasztalanul, méltóságától megfosztva tovább sírt bennem. Az elszenvedett bántalmazás ellenére el kellett ismernem, hogy még mindig szeretem. És elborzadva tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon nem éppen emiatt az agresszió miatt keresem-e őt, mert valami régi vágyat elégít ki bennem, hogy megbüntessenek.”

Szeretném hangsúlyozni, hogy erre a könyvre bár szükség van – az áldozatok hangját sajnos nagyon ritkán szólaltatják meg –, mégis nincs olyan élethelyzet, amikor ez az olvasmány ne lenne borzasztóan megterhelő, lélekőrlő és kiábrándító.