A New York-i Taffy Brodesser-Akner első könyvében, mely Fleishman bajban van címmel jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában, érvényesül az amerikai olvasók számára a GQ és Times magazinokban az ún. celebrity-profilok által (Gwyneth Paltrow profil) ismert szellemes látásmódja, ezúttal viszont éleslátó megfigyelő képességét egy valóságosnak ható fikcióban kamatoztatja, bemutatva középkorú átlagosnak tűnő szereplőit a házasságkötés, válás és online ismerkedés stációin keresztül, kiábrándító képet festve a felnőtté válásról.

Brodesser-Akner a 40-es évei elején jár, forgatókönyvíróként végzett a New York University-n, újságíróként pedig szókimondó stílusa tette ismertté. Könyvének főszereplője a válás küszöbén álló, kétgyerekes májspecialista Toby Fleishman. Az író eredetileg E/3-ban választott elbeszélőt, de többek tanácsára átírta könyvének legnagyobb részét és egy külső narrátor, Libby – Toby egyetemi barátja, aki a válása után bukkan fel újra az életében – szemszögéből látjuk a cselekményt. Ez a nézőpontváltás ad igazán utat annak, hogy megértsük Toby ex-feleségének, a több hétre köddé váló Rachel-nek motivációit, Libby családi hátterét és Toby újdonsült randizási szokásait, felelősségteljes munkájának és a nála maradt gyerekekkel járó mindennapi zűrök okozta frusztrációit.

Szögezzük le, hogy bármennyire is szerethetőnek képzelte az író karaktereit, ahogy erről egy vele készült interjúban beszél, sőt, az elbeszélőváltás, s a könyvben is kifejtett nézőpont – miszerint az olvasó inkább szimpatizál a „csámpás”, szerencsétlen szereplőkkel -, egyenesen szánalmat ébreszt Toby karaktere iránt (ezen még a kutya, mint empátia növelő motívum sem segített). Toby nem elég, hogy mindössze 165 cm, túlzottan simulékony, volt felesége jóval többet keresett nála, a gyerekekkel is a férfi töltött több időt, igazából nincs mit szépíteni rajta, Toby egy igazi balfék. Ügyvédje, Barbara az alábbiak szerint fogalmaz:

– Tudja, mit szoktam én mondani a feleségeknek? – kérdezte.
Toby csak várt.
– Azt mondom nekik, hogy nincs más kezükben, a rendszer a férjeknek kedvez.
– Én most pont nem azt érzem, mintha a rendszer nekem kedvezne.
Barbara összeszorította a szemét és megrázta a fejét:
– Nem, mert itt maga a feleség.

A könyv egyik erőssége, hogy bevállalósan beszél Toby randizási szokásairól, a digitális érában ugyanis már egy népszerű párkereső applikációt nyomogat éjt nappallá téve, az sem zavarja, ha éppen a gyerekeivel játszik vagy munkában van. Meglepően tapasztalja, hogy mennyi inger éri az ismerkedés terén, az applikációs felület – egy erősen fals képzetet realizálva – elhiteti vele, hogy minden nő őt akarja, minden ujjára azonnal talál legalább két mindenre kapható delikvenst. Az író azontúl, hogy kiábrándítóan ír a modern ismerkedésről, komoly fricskát is ad neki, ugyanis a randizás már nem csak találkozás nélküli, de a multitasking része is, mely főzés vagy TV-nézés közben is kielégítő.

Az életközepi válság nem csak Toby-t éri el, hiszen Rachel menekülése is egyfajta kiútkeresés, melyet egy erős kiégési folyamat eredményeként értelmezek, de a többi szereplő tragédiája is az állandó szorongásban, elégedetlenségben és vágyakozásban keresendő. Sajnos, a gyerekek sem maradnak érintetlenek, Fleishmanék tizenkét éves lánya például kihívó képeket posztol privát instagram oldalára, míg szülei számára is látható, nyilvános oldalán sokkal visszafogottabb valóságot mutat. (Az Urban Dictionary az utóbbi, hamis oldalt finstagramként ismeri.)

„Ez az élet. Ha már negyvenes az ember. Gyerekei vannak. Már mindent elmondtunk, amit el kellett mondanunk. – Sírva fakadtam. Megsimogatta a fejem: – Jól van, jól van. Ez az élet rendje. Most már a gyerekekre koncentrálunk. A korral egyre elfogadóbbak leszünk. Ez így megy. Már nem rajtunk a sor. – Próbáltam válaszolni, de csuklottam a zokogástól. Azt mondta: – Menjünk haza.”

A Fleishman bajban van bravúros írás, mely olykor vulgaritása és éppen a szókimondása által inkább hasonlít egy hosszan átgondolt Twitter bejegyzésre, mint egy regényre, mégis gondolatébresztő, olykor humorral fűszerezett jeleneteket mesél el, például arról, hogyan okoz egzisztenciális szorongást egy Netflix sorozat második évada, ha már mindenki a harmadik évadról beszél. Sőt, egy ponton még Budapest is feltűnik a regényben, mint antiszemita (?) város, és a Balaton is, mint New York Hamptons-a, amin hangosan felnevettem olvasás közben. A könyv a fentiek ellenére is tanulságos, és olyan igazságokat vagy igazságtalanságokat fogalmaz meg, ami nem tipikus témája az irodalomnak. Végezetül álljon itt Toby és Libby beszélgetése a házasságról:

„ – Semmit nem tudsz a házasságomról.
– Annyit tudok, hogy még tart. És a fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok.
A harmadik ebédünkön:
– A házasság olyan, mint az Otelló nevű régi játék – mondta, miközben szárazon sült csirkemellet evett hozzáadott olaj nélkül. – A tábla már majdnem megtelt fehér korongokkal, amikor valaki elég fekete korongot lerak a megfelelő helyre, és az összes korongot átfordítja feketére. A házasság tisztán fehér korongokkal indult. Jó, van egypár fekete korong, de azért a tábla fehér. Kitör egy veszekedés? Teljesen oké, a végén jót nevetünk rajta, mert a tábla attól még fehér. De mire megtörténik, hogy eluralkodnak a fekete korongok – egy viszony, egy kis pénzügyi alkalmatlanság, unalom, életközepi válság, bármi is vet véget a házasságnak -, a tábla átfordul feketére. Most már úgy látod a házasságot, még azt is, ami korábban szép emléknek számított, hogy kezdettől fogva romlott, rohadt volt.”