A Stanford pszichológiaprofesszora, Carol S. Dweck – az itthon is elterjedt mindset-elmélet megalkotója – abban hisz, hogy az önmagunkkal kapcsolatos szemléletünk egész életünket alapvetően meghatározza, legyen szó akár iskolai teljesítményről, a sporthoz való viszonyunkról vagy családi, baráti kapcsolatainkról. Dweck szerint a szemléletünk örökletes, de életünk minden szakaszában megváltoztatható, és ez a változásra való hajlam határozza meg az egyén sikerességét. A Szemléletváltás című könyve az első magyarul megjelent kötete, melyet a HVG kiadásában olvashatunk.

Dweck olyan fontosnak tartja a szemléletbeli különbségeket, hogy minden évben beilleszti egyetemi előadásaiba a rögzült és fejlődési szemléletmódok (fixed és growth mindset) közti különbség ábrázolását. Többévnyi kutatómunkája szerint a rögzült szemléletű emberek meggyőződése, hogy a személyiségük megváltoztathatatlan, eredményeiket saját tehetségüknek (olykor felsőbbrendűségüknek) tudják be, gyakran másokhoz képest definiálják magukat. Bár látszólag mindent megtennének a sikerért, hiszen az táplálja önbecsülésüket, mégis a komoly erőfeszítéseket meghagyják a tehetségteleneknek, a sikerbe fektetett komoly munka önmagában már csökkenti annak értékét is. Dweck példaként John McEnroe, profi teniszezőt hozza, aki saját bevallása szerint is rögzült szemléletű, minden sikerét különleges tehetségének tudja be, sikertelenségében pedig másokat hibáztat. Önbecsülésének forrása kizárólag a teniszsikerekben merült ki, s több versenytársa szerint gyakran alázta meg edzőit, segítőit, de ellenfeleit is, mindezek ellenére mégis négy éven keresztül volt világelső. Önéletrajzi könyvében így ír magáról:

„Volt egy olyan időszak, nem is tagadom – idézi fel McEnroe –, amikor olyan nagyra tartottam magam, hogy alig fértem át az ajtón.”

Míg a rögzült szemlélettel rendelkezők gyakran azonnal vágynak a sikerre, s a szükséges képesség birtokában szeretnének lenni már a tanulás kezdete előtt, addig a fejlődési szemlélet alapja az a meggyőződés, hogy az ember alapvető tulajdonságai kellő erőfeszítéssel egytől egyig fejleszthetők. A két szemlélet közti alapvető különbség tehát a változásba vetett hit; míg a fejlődési szemlélet képviselői élénk érdeklődést mutatnak, ha nehézséggel szembesülnek, addig a rögzült szemléletűek kezdeti lelkesedése alábbhagy, ha látszólag problémába ütköznek. Michael Jordant, a világ legjobb kosárlabdázóját, Dweck az előbbi csoportba sorolja, mivel jellemzően Jordan kihívásokért való rajongása határozta meg életét, s bár ő maga is tisztában volt a munkával a sikerei mögött, folyamatos fejlődésének és kockázatvállalásának csak mellékterméke a siker. Jordan így fogalmaz:

„Az emberek úgy imádtak, mintha valami vallási kultusz istene lennék. Nagyon zavarba ejtő volt az egész. Hiszen éppen olyan emberi lény vagyok, mint bárki más.”

Dweck alaptézise, hogy a szemléletmódok bármikor megváltoztathatóak, sőt, akár kevert módon mindkettővel rendelkezhet az egyén. A könyvben rengeteg popkulturális, üzleti, vagy személyes példát is hoz arra vonatkozóan, hogyan sajátíthatjuk el a – kutatásai alapján – átlagosan sikeresebb fejődési szemléletet, melynek kulcsa mindig a tanulásra való nyitottságban keresendő. Benjamin Barber, amerikai szociológus, a kétféle szemléletet éppen ebben különbözteti meg:

„Szerintem kétfajta ember él a földön: aki kész tanulni, és aki nem.”

A Szemléletváltást Dweck kutatási eredményei teszik emlékezetessé, köztük a dicséret és pozitív visszajelzések gyerekekre való hatása során tett megállapításai: A kutatásban részt vett szülők 80%-a szerint a gyermekének szüksége van a dicséretre, de Dweck bebizonyította, hogy az éppen a rögzült szemléletmódot táplálja. Kétféle dicséretet alkalmazott két gyerekcsoporton, az egyik csoportban azt erősítette, hogy aki megoldja a feladatot, az okos, míg a másik csoportban a sikerrel járó gyerekeket megdicsérte azok erőfeszítéséért, teljesítményéért. Miután mindkét csoportnak adott nehezebb feladatokat is, azt tapasztalta, hogy az eszük miatt megdicsért gyerekek motivációja lényegesen alábbhagyott a második, bonyolultabb feladat során, míg az erőfeszítéseikért dicsért gyerekek teljesítménye folyamatosan nőtt. Dweck az örökölt szemléletmódokban keresi a magyarázatot, szerinte a rögzült szemléletű gyerekek annyira félnek a kudarctól a kockázatosabb helyzetben, hogy próbálkozás nélkül szeretnék elkerülni, hogy esetleg őket butának tartsa a kísérletvezető vagy a társaik.

McEnroe és Jordan bár mindketten sikerorientáltak, a teniszező apja fia felé irányuló szeretetét mindig a teniszsikereitől tette függővé, ezzel pedig könnyen magyarázható, hogy vereségeit sosem fejlődési lehetőségnek, hanem saját kudarcaiként élte meg, s míg Jordannak a kosárlabda a szenvedélye volt, addig McEnroe így nyilatkozik:

„Nagyon sok sportolót ismerek, aki őszintén szereti, amit csinál. Nem emlékszem, hogy én valaha is hasonlóan éreztem volna a tenisszel kapcsolatban.”

Dweck könyve közérthető módon közelíti a siker pszichológiáját, a Szemléletváltás mégis szakkönyvként is megállja a helyét. Ajánlom mindenkinek, aki felismerte még menthető szemléletét, és azon mielőbb szeretne változtatni, de hasznos olvasmány lehet a gyereküket notóriusan dicséretekkel elhalmozó szülőknek – persze a negatív címkézés még károsabb –, vagy szimplán az adatfókuszú pszichológia iránt érdeklődőknek.

A fanatikus sportrajongóknak pedig a Borg/McEnroe c. filmet és a Jordan utolsó szezonján keresztül teljes kosárlabda karrierjét bemutató The Last Dance c. 10 részes dokusorozatot ajánlom megnézésre.