A fogyasztói társadalom és “Az ehető nő”

A kanadai írónő, Margaret Atwood elsőként kiadott regénye, Az ehető nő eredetileg 1969-ben jelent meg – most pedig a Jelenkor kiadásában olvashatjuk –, s maga az írónő protofeminista könyvként tekint művére, mivel még a női mozgalmak kibontakozása előtt, alig 24 évesen írta meg a társadalmi elvárások által elnyomott Marian történetét. Atwood pontos korrajzot ad a ’60-as évek Kanadájáról, a nőiesség társadalmi felfogásáról, ami akár 2020-ban is megállja a helyét, és nem is értjük, hogy mi változott az elmúlt 60 évben.

Atwood többi, magyarul megjelent könyvéhez képest, mint A Szolgálólány meséje vagy a MaddAddam-trilógia kötetei, ezúttal nem egy baljós disztópiát tár elénk, hanem a nyers valóságot. A történet főszereplője a huszonéves Marian, aki egy piackutató cégnél elsősorban kérdőívírással foglalkozik, de kérdezőbiztosi feladatokat is ellát, így több háztartásba és azok fogyasztási szokásaiba is bepillantást nyerhetünk a munkája által. A megkérdezett férfiak kérdőre is vonják, hogy miért nem „egy erős férfi oldalán” otthon tevékenykedik, miért „mászkál és faggat férfiakat”. (Ezen a ponton muszáj beszúrnom az egyik kedvenc jelenetem a könyvből, ami évekkel ezelőtti és rövid kérdezőbiztosi pályafutásommal teljesen összhangban van, és biztosan állíthatom, hogy valós helyzet.):

– Hogy tetszik a reklám? Nagyon tetszett, Csak mérsékelten vagy Nem igazán?
Végül annyit sikerült suttogva kipréselnie magából:
– Igen.

Marian hétfőtől péntekig egy olyan munkakörnyezetben mozog, ahol szembesül a fogyasztói társadalom előretörésével, napi szinten beszélget sörfogyasztókkal vagy joghurttesztelőkkel, s látható módon az árucikkek és szolgáltatások birtoklása válik a legfontosabb kulturális törekvéssé nem csak a munkahelyén, hanem a magánéletében is. A regény többi szereplőjét mind eszközként értelmezem Atwood világában, akik a konzumerizmus előfutárai. Marian barátja, Peter elvárja a lánytól, hogy az kiszolgálja, főzzön rá, készítse el a kedvenc italát, s egyébként is ő döntsön a leghétköznapibb szituációkban is, minthogy Marian mit rendeljen az étteremben. Peter a legtöbb házas nőre úgy hivatkozik, mint akik „bekebelezték” a férfiakat. Marian barátnőjének férje, Joe úgy nyilatkozik feleségéről, mint:

– Sokat aggódom miatta, tudod – folytatta Joe. – Szerintem neki sokkal nehezebb, mint a többi nőnek, szerintem minden olyan nőnek nehezebb, aki egyetemre járt. Meggyőződésévé válik, hogy van agya, a tanárai odafigyelnek arra, amit mond, gondolkodó emberi lényként kezelik, aztán amikor férjhez megy, behatolnak a lényegébe…
(…)
– A női szerep és a személyiség magja ellentétesek egymással, a női szerep passzivitást követel tőle…

Mariant maga alá temetik a nőkkel szemben megfogalmazott elvárások, s miután Peter eljegyzi, teljesen megváltozik a fogyasztáshoz való viszonya. A regény három részből áll, az első részt Marian narrációján keresztül olvashatjuk, míg a második részben külső elbeszélőnk van, ez már az eljegyzés utáni fejezet. A harmadik részben egy rövid ideig visszakapjuk a lány nézőpontját, de a történet szempontjából legfontosabb események, illetve a legizgalmasabb lélektani cselekmény is éppen abban a fejezetben zajlik, ahol Marian szimbolikusan a leginkább eltávolodik a korábbi énjétől. Atwood rengeteg étellel, fogyasztással kapcsolatos szimbólumot vonultat fel, például a jégkrém szendvicshez hasonló szervezeti ábrát, a levesben kavargó kanálhoz hasonlító légkondicionálót. Marian minden ételt élőként lát, először a húsok kapcsán merül állatok emlékképébe, de később a sárgarépát is felruházza érzésekkel, s arra gondol, hogy mennyi szenvedés érte, miközben kihúzták a földből.

A ’60-as években még nem volt elterjedt betegség az anorexia nervosa, s Marian esetében az étvágytalanság összetettebb okokra vezethető vissza: fél attól, hogy a házasság közeledtével őt is birtokolni fogják, bekebelezi párja, egyszerűen „levadássza” magának. A regény egyik mellékszereplője a legváratlanabb helyzetekben felbukkanó, angol szakos egyetemista Duncan, aki teljes ellentéte Peternek, motivációiról keveset tudunk, de Marian általában mentálisan gyenge pillanataiban találkozik vele, így erős bennem a gyanú, hogy a lány „hívja elő” a fiút, és igazából Duncan az ő képzeletének szüleménye, egyfajta menedék neki. Nem véletlen, hogy a legtöbb szembesítő, sorsdöntő kérdést is – minthogy férjhez menjen-e – éppen neki szegezi és nem azokkal beszéli meg, akikkel együtt él, akik ismerik őt.

Atwood könyve nem könnyű olvasmány, Marian bizonytalan és az elvárások által elnyomott karaktere egyszerre emlékeztet Kafka utazó ügynökére az Átváltozásból vagy Sylvia Plath idegösszeomlás szélén álló főszereplőjére az Üvegburából. Az Atwood életművet kedvelők és az említett könyvek rajongói biztosan nem csalódnak majd, de kizárólag A Szolgálólány meséjét favorizáló disztópikus hangulat szerelmesei számára Az ehető nő újfajta Atwood élményt fog nyújtani.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s