A „meg-nem-értett asszony”, Bovaryné – És a realitásérzék?

Nehéz ajánlást írni egy olyan könyvhöz, amelynek elolvasása után sem vagyok teljesen biztos abban, hogy pontosan kinek is tudnám javasolni, így vagyok Flaubert Bovaryné c. könyvével. A klasszikusok (újra)olvasása persze szükségszerű, dicséretes, és csupa olyan érzéssel találkozik az olvasó, hogy „jé, egy 1856-ban íródott könyv is mennyire aktuális, modern témákat feszeget”. Azt hiszem, ez erre a könyvre is igaz, és bár klasszikusoknál már nem jár nyilvános megalázás a spoilerért, itt fel is hívom a figyelmet rá, hogy a cselekmény végére is utalok a lentiekben, hiszen anélkül nehéz írni a könyvről.

Vegyünk egy, a kortársai elbeszélése alapján teljesítménykényszeres francia írót, aki a 19. század közepén realista és romantikus regényeket ír, mindig nagyobb szakmai elégedettséggel konstatálva realista műveit, ide tartozik a Bovaryné is. Ennek a regénynek a receptje sok-sok francia kisvárosi mindennapi figura, és egy tragikus sorsú asszony, Emma Bovary, a maga örökös belső nyugtalanságával. Bovaryné személye visszás, többek számára biztosan nem szimpatikus, nehezen lehet azonosulni a döntéseivel, gondolataival, de nézzünk a karaktere mélyére!

Szerb Antal A világirodalom története című monumentális irodalmi munkájában Bovarynét egyenesen „meg-nem-értett asszony”-ként címkézi fel, akit meg­fertőzött a „század betegsége”, sosem érzi jól magát ott, ahol él, elvágyódik a látóhatáron túlra, élete mindinkább kisiklik, mígnem a végleges lesüllyedés előtt öngyilkos lesz. Kétségtelen, hogy a főszereplő látványosan unatkozik a regény legnagyobb részében, és kizárólag az álmodozás, a romantikus regények pátoszos hősei nyújtanak számára vigaszt. A főszereplő vágyait látványosan szeretné a körülötte lévőkre erőltetni, rengetegszer éreztem olvasás közben, hogy Emma számára teljesen mindegy, hogy éppen ki a szeretője, hiszen azzal, hogy a saját álomvilágába invitálta aktuális szerelmét, azt az elvárás-halmazt borítja rájuk, amiből egyébként ő sem képes kitörni. Pontosan ez a realitásérzék vesztettség, ami annyira bosszantó az olvasó számára. Milan Kundera A regény művészete című könyvében Bovaryné látóhatárát olyan beszűkültnek gondolja, mely leginkább egy kerítéshez hasonlít.

„A bálványokhoz nem szabad nyúlni: kezünkön marad az aranyozás.”

Flaubert maximalizmusára enged következtetni, hogy állítólag a mű egyes oldalait napokig írta, annak érdekében, hogy mindenhova a megfelelő szókapcsolat, jelző kerüljön. Ezt mindenképp érzi az olvasó is, hiszen az egyébként már-már eseménytelen cselekmény leírása is tűpontos, a francia vidék minden neszére érzékeny az író, a regény könnyen átavanzsálható versantológiává is. A vidéki hétköznapok a tragikumba torkolló cselekményt enyhíti olyan kiszólásokkal, mint:

„… vidéken az ablak pótolja a színházat is, a sétát is”.

Young lady in a boat – James Tissot (1870) / Wikipedia public domain

Az mindenképp említésre méltó, hogy a szereplők egymás közti viszonyáról kevés információnk van, hiszen többnyire Emma szemüvegén keresztül látjuk őket, így csak azt tudjuk, hogy senki sem ismeri behatóan a másikat, sem a feleség a férjét, sem fordítva. Flaubert tudatosan teremtett egy kvázi eseménytelen közeget, a főszereplő érzéseinek, és sorsdrámájának kontrasztjaként, mely a cselekmény mozgalmasságát igazán előreviszi. Az író gondolatait máris mutatom főművéről:

„Marad magának a cselekménynek a törzsére legföljebb 120-160 lapom, ez a könyv inkább életrajz, mint következetesen végigvitt bonyodalom; úgy látom, maga az élet is valahogy ilyen: egy-egy esemény egyetlen percig tart és hónapokig várjuk! Szenvedélyeink olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki.”

Emma szenvedélyessége, vágyainak projekciója, unalma, saját életkörülményeivel való folytonos elégedetlensége okozza a vesztét. Amellett, hogy a szánalom és sajnálat keveréke olyan erősen kumulálódik az olvasóban minden egyes elolvasott oldal után, ami néhol valóban lassítja az olvasás tempóját, Emma története tanulságos, valódi és nagyon életszerű. Végezetül Bovaryné karakterét az alábbi idézeten keresztül tudom a leghitelesebben bemutatni, az elbeszélő szemszögéből:

„A szerény háztartás fényűző ábrándokat szült, a házastársi szerelem házasságtörő vágyakat. (…) Néha őt magát is meglepte, hogy micsoda vad elképzelések fordulnak meg a fejében; s csak tovább kellett mosolyogni, hallgatni a saját hangját, amint azt mondja, hogy boldog, és úgy viselkedni, hogy el is higgyék. És közben undorodott ettől a képmutatástól.”

Források:

  • Szerb Antal, A ​világirodalom története, 1941. Révai
  • Milan Kundera, A regény művészete, 2000, Európa
  • Literatura.hu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s